Espérance: Hogyan viszonyulsz Afrikához, milyen a kötődésed hozzá?

Péter: Én soha nem voltam még Afrikában. Afrikával való kapcsolatomat ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor John Lennon megírta a Norvegian Wood című dalt, úgy, hogy ő személyesen sosem járt Norvégiában. 

Engem mindig is nagyon foglalkoztatott az afrikai kultúra, ezt fogalmatam meg a Távol Afrikától című dalomban is.

Egyszer egy turné során találkoztam egy észak-amerikai indiánnal. Gyerekkoromban az Ezüst tó kincse és a Gojko Mitic című könyvekben olvastam róluk, ezen művek alapján képzeltem el az életüket. Ez az illető, az én hatalmas nagy lelkesedésemtől megdöbbenve, mesélt arról, hogy valójában milyen indiánnak lenni egy rezervátumban. A korábbi romantikus elképzelés egy pillanat alatt összeomlott, mert a valóságban emberi sorsokról van szó, akik rossz körülmények között élnek, másodrendű állampolgárként. Afrika is egy nagyon színes, romantikus csodavilág, különleges kultúrával, gasztronómiával, de a teljes képhez hozzátartozik a szörnyű nyomor és éhezés is. Volt, hogy én magam is afrikai öltözetben jártam, és erre a távoli, romantikus világra vágyakoztam a különleges formájú fákra, csordákra és a gyönyörű naplemetére gondoltam, de ugyanakkor a maniókagyökeret reszelő ember képe is az eszembe jutott, akinek az a napi tápláléka, hogy abból süt valami kenyérféleséget. Szóval a romantika meg az idealizmus mögött súlyos emberi tragédiák vannak.

Espérance: Tényleg van egy ilyen romantikus elképzelés Afrikáról. Például én régen úgy képzeltem, hogy elefántok és zsiráfok jönnek-mennek az utcán, az emberek törzsekben élnek és szuperül érzik magukat, de most már tudom, hogy jelen van az a problémakör is, hogy mennyire nehéz onnan kitörni, mi van, hogyha valakinek nem jó az az adott törzs? Mi van, hogyha ő nem ért egyet azzal, hogy harcoljanak egy másik törzzsel? Egyrészt van egy szabadság, de van egy bezártság is. Nagyon sok nagyváros is van már, mint mondjuk Nigériában Lagos. Az olyasmi, mint New York, modern, nagy és nyüzsgő. És amúgy tök jó, hogy ott is hallani az afrikai zenének a stílusosságát meg az egyediségét, de közben meg nagyon nehéz, hogy nincs egy csomó embernek munkája és kis, bódészerű házakban élnek. Érdekes, hogy mi az elképzelés és mi a valóság, és hogy a valóságban mi az, ami szerethető.

Péter: Erről az jut eszembe, hogy nekem ugyanez volt Brazíliával nekem az élményem. Nekem Brazília a bossa novát, a szambát jelenti, tehát úgy képzeltem el, hogy mindenki táncol és boldog. Ehhez képest gyerekeket láttam az utcán feküdni, szülők nélkül, nyomorban. Afrikában is ugyanez van. Sajnos nagyon más a valóság, mint amit sokan látatlanban elképzelnek egy adott helyről.

Espérance: Hallottál már korábban rólunk, az Afrikáért Alapítványról?

Péter: Nemcsak hogy hallottam, de még kapcsolatban is álltunk. A Fogadj örökbe program kapcsán egy kongói kislányt támogattunk, aki varrónő akart lenni, az oktatásához járultunk hozzá. Persze sokan mondják, hogy ,,itthon is vannak szegény emberek”, de ők azt el se tudják képzelni, hogy ott 5 000 forint mennyit segíthet havonta, míg itthon nem is tudom, jelenleg mire elég ez az összeg.