Mentsünk együtt emberéleteket!
A rászoruló betegek gyógyítása a szívügyünk! Cselekedni hívunk az egészség...
Interjú Abebe Dániellel
“ez olyan, mint egy gomb, amikor hallasz Afrikáról, akkor az olyan, mintha megnyomnának egy gombot és akkor megdobban a szív...”
Az ősszel Abebe Dániellel, Bebével, az etióp-magyar származású énekessel, a Back II Black frontemberével beszélgettünk Afrikáról és a segítség fontosságáról. Bebe nagy örömünkre vállalta, hogy az ügyünk mellé áll és jószolgálati nagykövetként segít felhívni a figyelmet a kongói egészségügyi helyzet nehézségeire és a Bethesda Klinika javára szervezett gyűjtésünkre. Nem kisebb a cél, mint hogy együtt emberéleteket mentsünk!
Espérance: Mit jelent számodra Afrika?
Bebe: Számomra Afrika gyakorlatilag a másik felemet jelenti. Félvér vagyok, az egyik felem ide, Magyarországhoz, míg a másik felem Etiópiához tartozik. Apa a hetvenes években jött Magyarországra a bokszoló karrierjét építeni, aztán egy sportsérülés miatt az orvosi egyetemre váltott, és ott találkozott anyukámmal. Én és a két húgom már itt születtünk. . Nekem nem tűnik föl, hogy sötétebb a bőröm az átlagemberénél. Nagyon érdekes volt, hogy amikor kint voltam Etiópiában, akkor sem éreztem magam idegennek. Leszálltunk a gépről és mintha otthon lettem volna. Sok helyen jártam a világban, mindenhol kicsit idegennek éltem meg magam, Etiópia volt az egyetlen, ahol tényleg azonnal otthon éreztem magam.
Espérance: Mikor voltál először Etiópiában?
Bebe: Azt tudom, hogy 30 fölött voltam már. Ami még nagyon megmaradt, hogy az etióp meg a magyar kultúra annyira nem különbözik egymástól, ha csak az étkezést nézzük. Például bementünk egy étterembe és láttunk pacalt, húslevest meg gulyáslevest kiírva az étlapon. Nem hittem a szememnek. Úgyhogy tényleg az volt a feelingem, mintha egyik városból átmentem volna a másikba, pedig 6 000 kilométer választja el a két országot egymástól.
A családban nem tartottuk egyébként annyira az etióp szokásokat, bár tudtunk a kulturális dolgokról, meg Apu sokat mesélt, de gyakorlatilag magyarrá vált, és nagyon jól is beszélt magyarul. Azt akarta, hogy itt, Magyarországon temessük el, ne Etiópiában. Nagyon szeretett itt élni. Érdekes ez a multikulturális keveredés.
Espérance: Mik azok a szavak vagy benyomások, érzések, élmények, amik eszedbe jutnak Afrikáról?
Bebe: Afrika egy teljesen más dimenzióban mozog, ott lelassul az idő. Az időt nem úgy mérik, mint mi itt, Európában. „Majd odaérek, amikor odaérek.” hozzáállás uralkodik. Amikor először találkoztam afrikaiakkal Magyarországon a zenével kapcsolatban, és megbeszéltük, hogy 10 óra, és 11:15-kor senki sehol sem volt, akkor kezdtem el megérteni, hogy miről szól ez az egész. Hogy teljesen másként élik az életüket, mint mi.
Közvetlen benyomásom Etiópiáról van. Nagyon közel áll az európai kultúrához, a hétköznapok szintjén. Sokaknak látatlanban csak az jut eszükbe, hogy ott mindenki éhezik. Amikor kimentünk forgatni és egy felhőkarcoló tetején ültünk a lábunkat a medencébe lógatva, akkor szembesültek vele a stábtagok, hogy ilyen is létezik ott. Hatalmas fejlődésen ment keresztül az ország. Nagy szívfájdalmam, hogy az emberek többsége Afrikáról azt hiszi, hogy egy borzasztó szegény földrész. Afrika a jövő éléskamrája, és a fejlett világnak is lehet felelőssége abban, hogy még mindig elmaradottnak számít. Etiópiában 80 millióan laknak, hazugság lenne azt mondani, hogy nincs éhezés és nincs nyomor, mert van. Négymillió ember még mindig ivóvíz nélkül él, ezek létező problémák sajnos, de nem feltétlenül ennek kellene mindenkinek elsőre eszébe jutnia Etiópiáról.
Hála Istennek, hogy vannak olyan szervezetek, mint az Afrikáért Alapítvány, akik segítenek és nemcsak Kongóban, hanem Afrika-szerte több helyen próbálnak tenni azért, hogy az egyenlőség meglegyen.
Espérance: Mi volt az, ami megfogott, van-e olyan dolog, ami kifejezetten tetszett azok közül, amit olvastál, láttál velünk kapcsolatban?
Bebe: Nagyon sok utcán élő gyermek van Kongóban, és ti létrehoztátok a La Providence árvaházat, ahol a gyerekek méltó körülmények között élhetnek. Ez nagyon szimpatikus. Nekem is volt egyébként örökbefogadottam Etiópiában. Névlegesen, havi pénzadománnyal tudtam támogatni egy kislányt. Rajzokat is küldött, még mind a mai napig megvannak, nagyon cuki volt. Rossz tanuló volt, mint én. De egyébként cuki volt. Azóta már felnőtt. Nagyon fontos, hogy a College Othnielben a szegény gyerekek oktatásával foglalkoztok, az írás-olvasás alapvető dolog kellene, hogy legyen.
Espérance: Amikor megkerestünk és kértünk, hogy állj a Bethesda Klinika kampány, azaz a kongói egészség ügye mellé, akkor az hogyan hatott rád?
Bebe: Az az érdekes, hogy ez olyan, mint egy gomb, amikor hallasz Afrikáról, akkor mintha megnyomnának egy gombot és akkor megdobban a szív, nem volt kérdés, hogy segítek-e.
Espérance: Volt olyan élményed, amikor megmutatkozott előtted, hogy mennyire fontos az, hogy egészségesek legyünk?
Bebe: Több ilyen is volt. Volt egy autóbalesetem, újra is kellett éleszteni és utána sokáig kezelés alatt álltam. Ilyen helyzetben nagyon fontos, hogy meglegyen a támogató közeg. Hogyha nincs egészség, akkor semmi nincs. Az egészség nagyon fontos, és ehhez kapcsolódóan az is, hogy legalább a legalapvetőbb orvosi ellátás meglegyen – most Afrikáról beszélgetünk, meg Kongóról.
Espérance: Mit üzennél a leendő támogatóknak, miért támogassák ezt az ügyet?
Bebe: Nagy közhely, de nagyon igaz: adni jó. Én azt gondolom, hogy az ember a saját lelki üdvéért is tehet valami jót és jobb érzéssel élheti az életét, ha másokon tud segíteni.
Én azt gondolom, hogy akkor segítsünk, amikor lehet – és ne azoktól várjuk el a segítséget, akik amúgy sem tudnak magukról gondoskodni. Egyébként én azt látom, hogy általában inkább azok adakoznak, akiknek alig van miből.
Espérance: Mert ők átérzik. Ők emlékeznek rá, hogy milyen a nélkülözés. Kicsit a mottónk is erről szól szerintem, a segíteni kiváltság, tehát hogy örüljünk neki, hogy mi abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy segíthetünk.
Bebe: Szép gondolat – és ez tényleg egy jó érzés.